Szabálysértő honlap?
Kérünk, jelentsd be!
Mesélj nekem apu,
Mi az, hogy becsület?
Hogyha az van nekem,
Jár érte tisztelet?
Milyen lesz apu,
Az igaz szerelem?
És ha majd elmúlik
Akkor az fáj nekem?
Vannak-e apu,
Ma is istenek?
Hisznek-e még bennük,
Most is az emberek?
Van-e tényleg élet
A halál után?
És ha ezt kérdezem,
Miért nézel bután?
És ha majd felnövök,
Nekem is lesz sorsom?
Mert most a tanulás,
Az a legfőbb gondom.
Miért lesznek rosszak,
Apu, az emberek?
Hogy lehet, hogy vannak
Éhező gyerekek?
Ha a munkádért mindig
Megkapod a béred.
A hónap végén akkor
Miért nincsen pénzed?
Ha rám nézel, látom,
Fátyolos a szemed.
Hogyha én nem lennék,
Könnyebb volna neked?
Hogyha öreg leszek,
Nekem is lesz szagom?
És az unokákat
Én is elronthatom?
A szomszéd néniből
Mikorra lesz banya?
Hogy lesz egy országból
Mocskos zsiványtanya?
Sok mindent nem tudok,
De egyet, elhiheted,
Megmutattad nekem,
Milyen a szeretet.
Ne búsulj, apa,
Nem számít a pénzed,
Mert jó, hogy velem vagy,
Én így szeretlek téged.
xxxxxxxxxxxxxxxoxxxxxxxxxxxxxxx
Mit nekem te zordon Kárpátoknak
Fenyvesekkel vadregényes tája!
Tán csodállak, ámde nem szeretlek,
S képzetem hegyvölgyedet nem járja.
Lenn az alföld tengersík vidékin
Ott vagyok honn, ott az én világom;
Börtönéből szabadúlt sas lelkem,
Ha a rónák végtelenjét látom.
Felröpűlök ekkor gondolatban
Túl a földön felhők közelébe,
S mosolyogva néz rám a Dunától
A Tiszáig nyúló róna képe.
Délibábos ég alatt kolompol
Kis-Kunságnak száz kövér gulyája;
Deleléskor hosszu gémü kútnál
Széles vályu kettős ága várja.
Méneseknek nyargaló futása
Zúg a szélben, körmeik dobognak,
S a csikósok kurjantása hallik
S pattogása hangos ostoroknak.
A tanyáknál szellők lágy ölében
Ringatózik a kalászos búza,
S a smaragdnak eleven szinével
A környéket vígan koszorúzza.
Idejárnak szomszéd nádasokból
A vadlúdak esti szürkületben,
És ijedve kelnek légi útra,
Hogyha a nád a széltől meglebben.
A tanyákon túl a puszta mélyén
Áll magányos, dőlt kéményü csárda;
Látogatják a szomjas betyárok,
Kecskemétre menvén a vásárra.
A csárdánál törpe nyárfaerdő
Sárgul a királydinnyés homokban;
Odafészkel a visító vércse,
Gyermekektől nem háborgatottan.
Ott tenyészik a bús árvalyányhaj
S kék virága a szamárkenyérnek;
Hűs tövéhez déli nap hevében
Megpihenni tarka gyíkok térnek.
Messze, hol az ég a földet éri,
A homályból kék gyümölcsfák orma
Néz, s megettök, mint halvány ködoszlop,
Egy-egy város templomának tornya.
Szép vagy, alföld, legalább nekem szép!
Itt ringatták bölcsőm, itt születtem.
Itt borúljon rám a szemfödél, itt
Domborodjék a sir is fölöttem.
(Pest, 1844. július.)
xxxxxxxxxxxxxxxoxxxxxxxxxxxxxxx
HAZÁMBAN |
Arany kalásszal ékes rónaság,
Melynek fölötte lenge délibáb
Enyelgve űz tündér játékokat,
Ismersz-e még? oh ismerd meg fiad!
Rég volt, igaz, midőn e jegenyék
Árnyékain utószor pihenék,
Fejem fölött míg őszi légen át
Vándor darúid V betűje szállt;
Midőn az ősi háznak küszöbén
A búcsu tördelt hangját rebegém;
S a jó anyának áldó végszavát
A szellők már régen széthordozák.
Azóta hosszu évsor született,
És hosszu évsor veszte életet,
S a változó szerencse szekerén
A nagyvilágot összejártam én.
A nagyvilág az életiskola;
Verítékemből ott sok elfolya,
Mert oly göröngyös, oly kemény az ut,
Az ember annyi sivatagra jut.
Ezt én tudom - mikép nem tudja más -
Kit ürömével a tapasztalás
Sötét pohárból annyiszor kinált,
Hogy ittam volna inkább a halált!
De most a bút, a hosszu kínokat,
Melyektől szívem oly gyakran dagadt,
És minden szenvedés emlékzetét
Egy szent öröm könyűje mossa szét:
Mert ahol enyhe bölcsőm lágy ölén
Az anyatejnek mézét ízlelém:
Vidám napod mosolyg ismét reám,
Hű gyermekedre, édes szép hazám!
Dunavecse, 1842. október
xxxxxxxxxxxxxxxoxxxxxxxxxxxxxxx
A MAGYAR NEMZET |
Oh ne mondjátok nekem, hogy
Hajnallik hazánk felett!
Látom én: az ő számára
Sző a sors szemfödelet.
S kérni istent nem merem, hogy
Nemzetem gyógyítsa fel,
Mert e nemzet, elhigyétek,
Életet nem érdemel.
Figyelemmel átforgattam
A történet lapjait,
S fontolóra vette lelkem,
Amit e hon végbevitt.
S mit találtam ott fölírva
Századok bötűivel?
Azt találtam, hogy e nemzet
Életet nem érdemel.
Jóra termett nép honában
Egy a szív, az akarat,
A közérdek mellett minden
Különérdek elmarad.
Itten oltárt minden ember
Ön bálványaért emel -
És az ilyen önző nemzet
Életet nem érdemel.
Voltak egyesek közöttünk!
Tiszta, hű, nagy szellemek,
Akik mindent, amit tettek,
A hazáért tettenek.
Hány volt köztök, kiket a hon,
Maga a hon veszte el!
És az ily hálátlan nemzet
Életet nem érdemel.
Más hazában híven őrzik
Mindazt, ami nemzeti;
Ősi kincsét a magyar nép
Megveti és elveti,
A magyar magyarnak lenni
Elfeled vagy szégyenel -
És az ily elkorcsult nemzet
Életet nem érdemel...
Oh de mért elősorolnom
E szegény hon vétkeit?
Lesz-e sors, oh lesz-e isten,
Aki minket megsegit?
A nagy isten szent kegyéből
Jő-e megváltási jel?
Lesz-e még e nemzet olyan,
Hogy halált nem érdemel?
Pest, 1845. január
xxxxxxxxxxxxxxxoxxxxxxxxxxxxxxx
HA FÉRFI VAGY, LÉGY FÉRFI... |
Ha férfi vagy, légy férfi,
S ne hitvány gyönge báb,
Mit kény és kedv szerint lök
A sors idébb-odább.
Félénk eb a sors, csak csahol;
A bátraktól szalad,
Kik szembeszállanak vele...
Azért ne hagyd magad!
Ha férfi vagy, légy férfi,
S ne szád hirdesse ezt,
Minden Demosthenesnél
Szebben beszél a tett.
Építs vagy ronts, mint a vihar,
S hallgass, ha műved kész,
Mint a vihar, ha megtevé
Munkáját, elenyész.
Ha férfi vagy, légy férfi,
Legyen elved, hited,
És ezt kimondd, ha mindjárt
Véreddel fizeted.
Százszorta inkább éltedet
Tagadd meg, mint magad;
Hadd vesszen el az élet, ha
A becsület marad.
Ha férfi vagy, légy férfi,
Függetlenségedet
A nagyvilág kincséért
Árúba ne ereszd.
Vesd meg, kik egy jobb falatért
Eladják magokat.
"Koldusbot és függetlenség!"
Ez légyen jelszavad.
Ha férfi vagy, légy férfi,
Erős, bátor, szilárd.
Akkor, hidd, hogy sem ember
Sem sors könnyen nem árt.
Légy tölgyfa, mit a fergeteg
Ki képes dönteni,
De méltóságos derekát
Meg nem görbítheti.
Pest, 1847. január
xxxxxxxxxxxxxxxoxxxxxxxxxxxxxxx
A FARKASOK DALA |
Süvölt a zivatar
A felhős ég alatt,
A tél iker fia,
Eső és hó szakad.
Kietlen pusztaság
Ez, amelyben lakunk;
Nincs egy bokor se', hol
Meghúzhatnók magunk.
Itt kívül a hideg,
Az éhség ott belül,
E kettős üldözőnk
Kinoz kegyetlenül;
S amott a harmadik:
A töltött fegyverek.
A fehér hóra le
Piros vérünk csepeg.
Fázunk és éhezünk
S átlőve oldalunk,
Részünk minden nyomor...
De szabadok vagyunk!
Pest, 1847. január
xxxxxxxxxxxxxxxoxxxxxxxxxxxxxxx
A TISZA |
Nyári napnak alkonyúlatánál
Megállék a kanyargó Tiszánál
Ott, hol a kis Túr siet beléje,
Mint a gyermek anyja kebelére.
A folyó oly símán, oly szelíden
Ballagott le parttalan medrében,
Nem akarta, hogy a nap sugára
Megbotoljék habjai fodrába'.
Síma tükrén a piros sugárok
(Mint megannyi tündér) táncot jártak,
Szinte hallott lépteik csengése,
Mint parányi sarkantyúk pengése.
Ahol álltam, sárga föveny-szőnyeg
Volt terítve, s tartott a mezőnek,
Melyen a levágott sarju-rendek,
Mint a könyvben a sorok, hevertek.
Túl a réten néma méltóságban
Magas erdő: benne már homály van,
De az alkony üszköt vet fejére,
S olyan, mintha égne s folyna vére.
Másfelől, a Tisza tulsó partján,
Mogyoró- s rekettye-bokrok tarkán,
Köztök egy csak a nyilás, azon át
Látni távol kis falucska tornyát.
Boldog órák szép emlékeképen
Rózsafelhők usztak át az égen.
Legmesszebbről rám merengve néztek
Ködön át a mármarosi bércek.
Semmi zaj. Az ünnepélyes csendbe
Egy madár csak néha füttyentett be,
Nagy távolban a malom zugása
Csak olyan volt, mint szunyog dongása.
Túlnan, vélem átellenben épen,
Pór menyecske jött. Korsó kezében.
Korsaját mig telemerítette,
Rám nézett át; aztán ment sietve.
Ottan némán, mozdulatlan álltam,
Mintha gyökeret vert volna lábam.
Lelkem édes, mély mámorba szédült
A természet örök szépségétül.
Oh természet, oh dicső természet!
Mely nyelv merne versenyezni véled?
Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz,
Annál többet, annál szebbet mondasz. -
Késő éjjel értem a tanyára
Fris gyümölcsből készült vacsorára.
Társaimmal hosszan beszélgettünk.
Lobogott a rőzseláng mellettünk.
Többek között szóltam én hozzájok:
"Szegény Tisza, miért is bántjátok?
Annyi rosszat kiabáltok róla,
S ő a föld legjámborabb folyója."
Pár nap mulva fél szendergésemből
Félrevert harang zugása vert föl.
Jön az árvíz! jön az árvíz! hangzék,
S tengert láttam, ahogy kitekinték.
Mint az őrült, ki letépte láncát,
Vágtatott a Tisza a rónán át,
Zúgva, bőgve törte át a gátot,
El akarta nyelni a világot!
Pest, 1847. február
xxxxxxxxxxxxxxxoxxxxxxxxxxxxxxx
A PUSZTA, TÉLEN |
Hej, mostan puszta ám igazán a puszta!
Mert az az ősz olyan gondatlan rosz gazda;
Amit a kikelet
És a nyár gyüjtöget,
Ez nagy könnyelmüen mind elfecséreli,
A sok kincsnek a tél csak hült helyét leli.
Nincs ott kinn a juhnyáj méla kolompjával,
Sem a pásztorlegény kesergő sípjával,
S a dalos madarak
Mind elnémultanak,
Nem szól a harsogó haris a fű közűl,
Még csak egy kicsiny kis prücsök sem hegedűl.
Mint befagyott tenger, olyan a sík határ,
Alant röpül a nap, mint a fáradt madár,
Vagy hogy rövidlátó
Már öregkorától,
S le kell hajolnia, hogy valamit lásson...
Igy sem igen sokat lát a pusztaságon.
Üres most a halászkunyhó és a csőszház;
Csendesek a tanyák, a jószág benn szénáz;
Mikor vályú elé
Hajtják estefelé,
Egy-egy bozontos bús tinó el-elbődül,
Jobb szeretne inni kinn a tó vizébül.
Leveles dohányát a béres leveszi
A gerendáról, és a küszöbre teszi,
Megvágja nagyjábul;
S a csizmaszárábul
Pipát húz ki, rátölt, és lomhán szipákol,
S oda-odanéz: nem üres-e a jászol?
De még a csárdák is ugyancsak hallgatnak,
Csaplár és csaplárné nagyokat alhatnak,
Mert a pince kulcsát
Akár elhajítsák,
Senki sem fordítja feléjök a rudat,
Hóval söpörték be a szelek az utat.
Most uralkodnak a szelek, a viharok,
Egyik fönn a légben magasan kavarog,
Másik alant nyargal
Szikrázó haraggal,
Szikrázik alatta a hó, mint a tűzkő,
A harmadik velök birkozni szemközt jő.
Alkonyat felé ha fáradtan elűlnek,
A rónára halvány ködök telepűlnek,
S csak félig mutatják
A betyár alakját,
Kit éji szállásra prüsszögve visz a ló...
Háta mögött farkas, feje fölött holló.
Mint kiűzött király országa széléről,
Visszapillant a nap a föld pereméről,
Visszanéz még egyszer
Mérges tekintettel,
S mire elér a szeme a tulsó határra,
Leesik fejéről véres koronája.
Pest, 1848. január
xxxxxxxxxxxxxxxoxxxxxxxxxxxxxxx
Radnóti Miklós
NEM TUDHATOM...
|
Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent, Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép, Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg. 1944. január 17. |
xxxxxxxxxxxxxxxoxxxxxxxxxxxxxxx
Töredék
Oly korban éltem én e földön,
mikor az ember úgy elaljasult,
hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra,
s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg,
befonták életét vad kényszerképzetek.
Oly korban éltem én e földön,
mikor besúgni érdem volt s a gyilkos,
az áruló, a rabló volt a hős, -
s ki néma volt netán s csak lelkesedni rest,
már azt is gyűlölték, akár a pestisest.
Oly korban éltem én e földön,
mikor ki szót emelt, az bujhatott,
s rághatta szégyenében ökleit, -
az ország megvadult s egy rémes végzeten
vigyorgott vértől és mocsoktól részegen.
Oly korban éltem én e földön,
mikor gyermeknek átok volt az anyja,
s az asszony boldog volt, ha elvetélt,
az élő írigylé a férges síri holtat,
míg habzott asztalán a sűrü méregoldat.
.......................................
Oly korban éltem én e földön,
mikor a költő is csak hallgatott,
és várta, hogy talán megszólal ujra -
mert méltó átkot itt úgysem mondhatna más, --
a rettentő szavak tudósa, Ésaiás.
.................................
1944. majus 19
xxxxxxxxxxxxxxxoxxxxxxxxxxxxxxx
Levél a hitveshez A mélyben néma, hallgató világok, üvölt a csönd fülemben s felkiáltok, de nem felelhet senki rá a távol, a háborúba ájult Szerbiából s te messze vagy. Hangod befonja álmom, s szivemben nappal ujra megtalálom, hát hallgatok, míg zsong körém felállván sok hűvös érintésü büszke páfrány. Mikor láthatlak ujra, nem tudom már, ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár, s szép mint a fény és oly szép mint az árnyék, s kihez vakon, némán is eltalálnék, most bujdokolsz a tájban és szememre belülről lebbensz, így vetít az elme; valóság voltál, álom lettél ujra, kamaszkorom kútjába visszahullva féltékenyen vallatlak, hogy szeretsz-e? s hogy ifjuságom csúcsán, majdan, egyszer, a hitvesem leszel, - remélem ujra s éber lét útjára visszahullva tudom, hogy az vagy. Hitvesem s barátom,- csak messze vagy! Túl három vad határon. S már őszül is. Az ősz is ittfelejt még? A csójainkról élesebb az emlék; csodákban hittem s napjuk elfeledtem, bombázórajok húznak el felettem; szemed kékjét csodáltam épp az égen, de elborult s a bombák fönt a gépben zuhanni vágytak. Ellenükre élek,- s fogoly vagyok. Mindent, amit remélek fölmértem s mégis eltalálok hozzád; megjártam érted én a lélek hosszát, s országok útjait; bíbor parázson, ha kell, zuhanó lángok közt varázslom majd át magam, de mégis visszatérek; ha kell, szívós leszek, mint fán a kéreg, s a folytonos veszélyben, bajban élő vad férfiak fegyvert s hatalmat érő nyugalma nyugtat s mint egy hűvös hullám: a 2x2 józansága hull rám.
xxxxxxxxxxxxxxxoxxxxxxxxxxxxxxx
Gábor Andor
ORGOVÁNY (Bécs, 1920)
Ez itt az erdő, mely, ha jár a szél,
Megborzad és borzzalmakat regél;
Ez itt az erdő, melynek ága mind,
Ha megvágod, vércseppet sírva hint;
Az erdő, mely már nem lesz soha friss,
Mert iszonyodik önmagátul is,
S az ága korságtól marad sovány:
Orgovány!
Valóság-erdő s mégis rém-mese:
Ez Horthy kormányzó gyümölcsöse;
Melyet bús éjjel fergeteg ha ráz:
Az ágain száz kisértet bokáz.
Háromszinű kötél mindnek nyakán,
Fent lóg és lendül táncuk, fent a fán,
Új tánc, amit Kormányzó Úr agyalt:
Járják a kecskeméti körmagyart.
Keresztény tánc e csont-tánc, nem pogány:
Orgovány!
Ország-szerint mi embert Horthy ölt:
Miklós-nap éjt felküldi mind a föld,
S a holt-ezer megy Kecskemét felé,
Seregszemlére Fővezér elé.
És férfi-nő, - mert nőt is ölt sokat –
Zörögve hozzák eltört csontjukat,
És férfi-nő, az erdő avarán,
A Horhty táncát járja magyarán:
S kórus zeng, mint ordító orgonán:
Orgovány!
Kos-orru, gyilkos-orru szörnyeteg,
Te alszol? Álom juthat még neked?
Van, mely téged ki nem hány, Horthy, ágy?
Isten, ki téged még aludni hagy?
Hej, ébredj! nézz! és mondd, hogy látsz-e még?
Kérdik, kiknek kiszúrattad szemét.
Tudsz lenni nővel délceg és derék?
Kérdik tőbül kiszaggatott herék.
Felszínt pöffedsz-e még a vér taván?
Orgovány!
Magasan áll a vér felett a Vár,
Hol téged, gyilkost, gyilkos trónja vár.
De árad már a Vár felett a vér,
S a rothadás belőled enni kér.
Halál-Vető-gép, sírhant-Borona,
A te fejeden nem lesz korona!
Király-tömjénen nem tágul tüdőd,
Trónon pihenni nem lesz már időd:
A bíbor előtt leszel halovány!
Orgovány!
Magyar földön van erdő még, Nagyúr!
S mi ág ott él, feléd mind vágyva nyúl!
Az ág ma, mind feléd-gördülve nyől
S menekvés nincs az éhes fák elől!
Nem mink kivánjuk, undok, vesztedet:
A kák kivánják súlyos testedet.
S ha téged tud ágára venni, ó,
Magyar fának akkor lesz lenni jó!
Vajjon hány életed van, Horthy, hány?
Orgovány!
xxxxxxxxxxxxxxxoxxxxxxxxxxxxxxx
József Attila
1
A rakodópart alsó kövén ültem,
néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.
Alig hallottam, sorsomba merülten,
hogy fecseg a felszin, hallgat a mély.
Mintha szivemből folyt volna tova,
zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.
Mint az izmok, ha dolgozik az ember,
reszel, kalapál, vályogot vet, ás,
úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el
minden hullám és minden mozdulás.
S mint édesanyám, ringatott, mesélt
s mosta a város minden szennyesét.
És elkezdett az eső cseperészni,
de mintha mindegy volna, el is állt.
És mégis, mint aki barlangból nézi
a hosszú esőt - néztem a határt:
egykedvü, örök eső módra hullt,
szintelenül, mi tarka volt, a mult.
A Duna csak folyt. És mint a termékeny,
másra gondoló anyának ölén
a kisgyermek, úgy játszadoztak szépen
és nevetgéltek a habok felém.
Az idő árján úgy remegtek ők,
mint sírköves, dülöngő temetők.
2
Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve
nézem, amit meglátok hirtelen.
Egy pillanat s kész az idő egésze,
mit száz ezer ős szemlélget velem.
Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak,
öltek, öleltek, tették, ami kell.
S ők látják azt, az anyagba leszálltak,
mit én nem látok, ha vallani kell.
Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.
Enyém a mult és övék a jelen.
Verset irunk - ők fogják ceruzámat
s én érzem őket és emlékezem.
3
Anyám kún volt, az apám félig székely,
félig román, vagy tán egészen az.
Anyám szájából édes volt az étel,
apám szájából szép volt az igaz.
Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.
Elszomorodom néha emiatt -
ez az elmulás. Ebből vagyok. "Meglásd,
ha majd nem leszünk!..." - megszólítanak.
Megszólítanak, mert ők én vagyok már;
gyenge létemre így vagyok erős,
ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,
mert az őssejtig vagyok minden ős -
az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik:
apám- s anyámmá válok boldogon,
s apám, anyám maga is ketté oszlik
s én lelkes Eggyé így szaporodom!
A világ vagyok - minden, ami volt, van:
a sok nemzedék, mely egymásra tör.
A honfoglalók győznek velem holtan
s a meghódoltak kínja meggyötör.
Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa -
török, tatár, tót, román kavarog
e szívben, mely e multnak már adósa
szelíd jövővel - mai magyarok!
...Én dolgozik akarok. Elegendő
harc, hogy a multat be kell vallani.
A Dunának, mely mult, jelen s jövendő,
egymást ölelik lágy hullámai.
A harcot, amelyet őseink vivtak,
békévé oldja az emlékezés
s rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk; és nem is kevés.
1936. jún.
xxxxxxxxxxxxxxxoxxxxxxxxxxxxxxx
A bögrét két kezébe fogta,
úgy estefelé egy vasárnap
csöndesen elmosolyodott
s ült egy kicsit a félhomályban - -
Kis lábaskában hazahozta
kegyelmeséktől vacsoráját,
lefeküdtünk és eltünődtem,
hogy ők egész fazékkal esznek - -
Anyám volt, apró, korán meghalt,
mert a mosónők korán halnak,
a cipeléstől reszket lábuk
és fejük fáj a vasalástól - -
S mert hegyvidéknek ott a szennyes!
Idegnyugtató felhőjáték
a gőz s levegőváltozásul
a mosónőnek ott a padlás - -
Látom, megáll a vasalóval.
Törékeny termetét a tőke
megtörte, mindig keskenyebb lett -
gondoljátok meg, proletárok - -
A mosástól kicsit meggörnyedt,
én nem tudtam, hogy ifjú asszony,
álmában tiszta kötényt hordott,
a postás olyankor köszönt néki - -
xxxxxxxxxxxxxxxoxxxxxxxxxxxxxxx
A gép megállt. Elfáradt por kering
fölötte, mint az őszi köd meg pára,
s rászáll az emberek hajlott nyakára,
kik esznek most. Átizzadt szennyes ing
hűl a vállukra. Fal, fal egyre mind.
Kenyér s uborka az ebédjük mára
s mind úgy eszik, ne vesszen csöpp se kárba
s hogy jót harap s hozzáharap megint.
Már nem törődnek semmit az idővel.
A harapások majdnem összeesnek,
de jól megrágnak minden falatot.
Egészséges, még jó paraszttüdővel
szívják, rágják a port, szénaszagot
s csak esznek, esznek, nem beszélnek, esznek.
1922. júl.-aug./1934
xxxxxxxxxxxxxxxoxxxxxxxxxxxxxxx
Vágom a fát hűvös halomba,
fényesül a görcse sikongva,
zúzmara hull szárnyas hajamra,
csiklándani benyúl nyakamba -
bársonyon futnak perceim.
Fönn, fönn a fagy baltája villog,
szikrádzik föld, ég, szem, a homlok,
hajnal suhint, forgács-fény röppen -
amott is vág egy s dörmög közben:
tövit töröm s a gallya jut.
- Ejh, döntsd a tőkét, ne siránkozz,
ne szisszenj minden kis szilánkhoz!
Ha odasujtsz körül a sorshoz,
az úri pusztaság rikoltoz -
a széles fejsze mosolyog.
1929. /nov./1931. febr.
xxxxxxxxxxxxxxxoxxxxxxxxxxxxxxx
Csokonai Vitéz Mihály
A reményhez
Főldiekkel játszó
Égi tűnemény,
Istenségnek látszó
Csalfa, vak Remény!
Kit teremt magának
A boldogtalan,
S mint védangyalának,
Bókol úntalan.
Síma száddal mit kecsegtetsz?
Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mért csepegtetsz
Még most is belém?
Csak maradj magadnak!
Biztatóm valál;
Hittem szép szavadnak:
Mégis megcsalál.
Kertem nárcisokkal
Végig űltetéd;
Csörgő patakokkal
Fáim éltetéd;
Rám ezer virággal
Szórtad a tavaszt
S égi boldogsággal
Fűszerezted azt.
Gondolatim minden reggel,
Mint a fürge méh,
Repkedtek a friss meleggel
Rózsáim felé.
Egy híjját esmértem
Örömimnek még:
Lilla szívét kértem;
S megadá az ég.
Jaj, de friss rózsáim
Elhervadtanak;
Forrásim, zőld fáim
Kiszáradtanak;
Tavaszom, vígságom
Téli búra vált;
Régi jó világom
Méltatlanra szállt.
Óh! csak Lillát hagytad volna
Csak magát nekem:
Most panaszra nem hajolna
Gyászos énekem.
Karja közt a búkat
Elfelejteném,
S a gyöngykoszorúkat
Nem irígyleném.
Hagyj el, óh Reménység!
Hagyj el engemet;
Mert ez a keménység
Úgyis eltemet.
Érzem: e kétségbe
Volt erőm elhágy,
Fáradt lelkem égbe,
Testem főldbe vágy.
Nékem már a rét hímetlen,
A mező kisűlt,
A zengő liget kietlen,
A nap éjre dűlt.
Bájoló lágy trillák!
Tarka képzetek!
Kedv! Remények! Lillák!
Isten véletek!
xxxxxxxxxxxxxxxoxxxxxxxxxxxxxxx
Isten, áldd meg a magyart,
Jó kedvvel, bőséggel,
Nyújts feléje védő kart,
Ha küzd ellenséggel;
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbűnhődte már e nép
A múltat s jövendőt!
Őseinket felhozád
Kárpát szent bércére,
Általad nyert szép hazát
Bendegúznak vére.
S merre zúgnak habjai
Tiszának, Dunának,
Árpád hős magzatjai
Felvirágozának.
Értünk Kunság mezein
Ért kalászt lengettél,
Tokaj szőlővesszein
Nektárt csepegtettél.
Zászlónk gyakran plántálád
Vad török sáncára,
S nyögte Mátyás bús hadát
Bécsnek büszke vára.
Hajh, de bűneink miatt
Gyúlt harag kebledben,
S elsújtád villamidat
Dörgő fellegedben,
Most rabló mongol nyilát
Zúgattad felettünk,
Majd töröktől rabigát
Vállainkra vettünk.
Hányszor zengett ajkain
Ozmán vad népének
Vert hadunk csonthalmain
Győzedelmi ének!
Hányszor támadt tenfiad
Szép hazám, kebledre,
S lettél magzatod miatt
Magzatod hamvvedre!
Bújt az üldözött s felé
Kard nyúl barlangjában,
Szerte nézett, s nem lelé
Honját a hazában,
Bércre hág, és völgybe száll,
Bú s kétség mellette,
Vérözön lábainál,
S lángtenger felette.
Vár állott, most kőhalom;
Kedv s öröm röpkedtek,
Halálhörgés, siralom
Zajlik már helyettek.
S ah, szabadság nem virúl
A holtnak véréből,
Kínzó rabság könnye hull
Árvánk hő szeméből!
Szánd meg, isten, a magyart
Kit vészek hányának,
Nyújts feléje védő kart
Tengerén kínjának.
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbűnhődte már e nép
A múltat s jövendőt!
Cseke, 1823. január 22.
xxxxxxxxxxxxxxxoxxxxxxxxxxxxxxx
ADY E.
Párisban járt az ősz
Párisba tegnap beszökött az Ősz.
Szent Mihály útján suhant nesztelen,
Kánikulában, halk lombok alatt
S találkozott velem.
Ballagtam éppen a Szajna felé
S égtek lelkemben kis rőzse-dalok:
Füstösek, furcsák, búsak, bíborak,
Arról, hogy meghalok.
Elért az Ősz és súgott valamit,
Szent Mihály útja beleremegett,
Züm, züm: röpködtek végig az uton
Tréfás falevelek.
Egy perc: a Nyár meg sem hőkölt belé
S Párisból az Ősz kacagva szaladt.
Itt járt, s hogy itt járt, én tudom csupán
Nyögő lombok alatt.
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx
Heltai J.
ÖREG MARCI
Öreg Marci, jó cigányom,
Szürke madár száraz ágon,
Vedd elő a hegedűdet
Sirassuk a jó időket.
Gyere öreg, ide hozzám,
Huzzad el a kedves nótám,
Egyszerűen, símán, halkan,
Érezzem csak, meg se halljam
Azt a régi magyar nótát...
Tudod-e még? Hogy is volt hát?...
"Szárad a bokor a tetőn,
Haragszik rám a szeretőm..."
Legénykedő, kedves nóta,
Nem hallottam évek óta,
Kiben ez a nóta járta,
Hova lett a pesti csárda?
Akihez sírt a panaszom,
Hová lett a szőke asszony?
Szőke asszony forró csókja?
Elszállt az is, mint a nóta.
Elszállt az is, mint a nóta,
De más világ van azóta!
Régi tüzünk be kiégett,
Vége már a dicsőségnek!
Te is én is megrokkantunk
Hova lett a régi hangunk?
Hova lett a régi kedvünk?
Bizony nekiöregedtünk.
A hegedűd nem úgy szól már,
Nem vagy az már, aki voltál,
Sebaj Marci, így is jól van,
Én se vagyok aki voltam.
Vén költőnek, vén cigánynak
Keze reszket, szíve fáradt,
Le is tesszük már maholnap
Te a vonót, én a tollat.
Elég soká muzsikáltunk,
Szép csöndesen félreálljunk,
A költő is, a prímás is...
Had huzza már egyszer más is!
Üzent az ősz egy hervadt falevéllel,
Az ablakon bedobta tegnap éjjel.
Ó, furcsa ákombákom!
Még meddig élem világom?
Kisasszony napján búcsúzik a fecske,
Elszállt a nyár és elszállt a szerencse.
Üres a fecskefészek...
Már én sem fütyörészek.
Az ablakomban fázó, bús virágok,
A háztetőn a pék macskája nyávog,
Sarlója fénylik a holdnak,
Most mennek a bálba a holtak.
Kinyílt az ajtó, de senki se jött be,
Valaki némán meglapult mögötte.
Idebent csak a kétség,
Odakint a sötétség.
Üzent az ősz egy hervadt falevéllel,
Az ablakon bedobta tegnap éjjel.
Ó, furcsa ákombákom!
Még meddig élem világom?
Kányádi S.
ÁPRILIS HÓNAPJA
Bolondos egy hónap
április hónapja,
hol kalap a fején,
hol báránybőr sapka.
Köpenyegbe burkol,
ingujjra vetkőztet;
mutatja a tavaszt
hol nyárnak, hol ősznek.
Hiába próbálnád
kilesni a kedvét,
túljár az eszeden,
mire észrevennéd.
Búsnak teszi magát,
szeme könnyben ázik,
mindegyre lehunyja
sűrű szempilláit.
Aztán gondol egyet,
fülig fut a szája,
s ránevet a fényben
hunyorgó világra.
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx
MÁJUSI SZELLŐ
Almavirággal
futkos a szellő,
akár egy kócos
semmirekellő.
Kócosnak kócos,
de nem mihaszna,
okot nem ád ő
soha panaszra.
Füttyöget olykor,
mintha ő volna
a kertek kedves
sárgarigója.
Meghintáztatja
ágon a fészket,
leszáll a földre:
fűhegyen lépked.
Illeg és billeg,
s ha dolga nincsen,
elüldögél egy
kék nefelejcsen.
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx
NYÁRI ALMA ÜL A FÁN
Nyári alma ül a fán,
fa alatt egy kisleány.
Néz a kislány föl a fára,
s le az alma a kislányra.
Nézi egymást mosolyogva:
lány az almát, lányt az alma.
Gondolkozik, mit tehetne,
áll a kislány lábujjhegyre,
nyúlánkozik, ágaskodik,
ugrik, toppan, kapaszkodik.
De az alma meg sem moccan,
csak mosolyog a magasban.
És a kislány pityeregve
csüccsen, huppan le a gyepre.
Lomb közt szellő szundít csendben,
de a sírásra fölserken,
sajnálkozva néz a lányra,
és az ágat meglóbálja.
S hull az alma, örömére,
pont a kislány kötőjébe.
----------x----------
Ady Endre
A FÖL-FÖLDOBOTT KŐ
Föl-földobott kő, földedre hullva,
Kicsi országom, újra meg újra
Hazajön a fiad.
Messze tornyokat látogat sorba,
Szédül, elbúsong s lehull a porba,
Amelyből vétetett.
Mindig elvágyik s nem menekülhet,
Magyar vágyakkal, melyek elülnek
S fölhorgadnak megint.
Tied vagyok én nagy haragomban,
Nagy hűtlenségben, szerelmes gondban
Szomorúan magyar.
Föl-fölhajtott kő, bús akaratlan,
Kicsi országom, példás alakban
Te orcádra ütök.
És, jaj, hiába, mindenha szándék,
Százszor földobnál, én visszaszállnék,
Százszor is, végül is.
----------x----------
Ady Endre
ŐRIZEM A SZEMED
Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.
Világok pusztulásán
Ősi vad, kit rettenet
Űz, érkeztem meg hozzád
S várok riadtan veled.
Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.
Nem tudom, miért, meddig
Maradok meg még neked,
De a kezedet fogom
S őrizem a szemedet.
----------x----------
Petőfi Sándor
NEMZETI DAL
Talpra magyar, hí a haza!
Itt az idő, most vagy soha!
Rabok legyünk, vagy szabadok?
Ez a kérdés, válasszatok! -
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!
Rabok voltunk mostanáig,
Kárhozottak ősapáink,
Kik szabadon éltek-haltak,
Szolgaföldben nem nyughatnak.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!
Sehonnai bitang ember,
Ki most, ha kell, halni nem mer,
Kinek drágább rongy élete,
Mint a haza becsülete.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!
Fényesebb a láncnál a kard,
Jobban ékesíti a kart,
És mi mégis láncot hordunk!
Ide veled, régi kardunk!
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!
A magyar név megint szép lesz,
Méltó régi nagy hiréhez;
Mit rákentek a századok,
Lemossuk a gyalázatot!
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!
Hol sírjaink domborulnak,
Unokáink leborulnak,
És áldó imádság mellett
Mondják el szent neveinket.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!
----------x----------
Vörösmarty Mihály
SZÓZAT
Hazádnak rendületlenűl
Légy híve, oh magyar;
Bölcsőd az s majdan sírod is,
Mely ápol s eltakar.
A nagy világon e kivűl
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze;
Itt élned, halnod kell.
Ez a föld, melyen annyiszor
Apáid vére folyt;
Ez, melyhez minden szent nevet
Egy ezredév csatolt.
Itt küzdtenek honért a hős
Árpádnak hadai;
Itt törtek össze rabigát
Hunyadnak karjai.
Szabadság! itten hordozák
Véres zászlóidat,
S elhulltanak legjobbjaink
A hosszu harc alatt.
És annyi balszerencse közt,
Oly sok viszály után,
Megfogyva bár, de törve nem,
Él nemzet e hazán.
S népek hazája, nagy világ!
Hozzád bátran kiált:
"Egy ezredévi szenvedés
Kér éltet vagy halált!"
Az nem lehet hogy annyi szív
Hiában onta vért,
S keservben annyi hű kebel
Szakadt meg a honért.
Az nem lehet, hogy ész, erő,
És oly szent akarat
Hiába sorvadozzanak
Egy átoksúly alatt.
Még jőni kell, még jőni fog
Egy jobb kor, mely után
Buzgó imádság epedez
Százezrek ajakán.
Vagy jőni fog, ha jőni kell,
A nagyszerű halál,
Hol a temetkezés fölött
Egy ország vérben áll.
S a sírt, hol nemzet sűlyed el,
Népek veszik körűl,
S az ember millióinak
Szemében gyászköny űl.
Légy híve rendületlenűl
Hazádnak, oh magyar:
Ez éltetőd, s ha elbukál,
Hantjával ez takar.
A nagy világon e kivűl
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élned, halnod kell.
----------x----------
Arany János
A WALESI BÁRDOK
Edward király, angol király
Léptet fakó lován:
Hadd látom, úgymond, mennyit ér
A velszi tartomány.
Van-e ott folyó és földje jó?
Legelőin fű kövér?
Használt-e a megöntözés:
A pártos honfivér?
S a nép, az istenadta nép,
Ha oly boldog-e rajt'
Mint akarom, s mint a barom,
Melyet igába hajt?
Felség! valóban koronád
Legszebb gyémántja Velsz:
Földet, folyót, legelni jót,
Hegy-völgyet benne lelsz.
S a nép, az istenadta nép
Oly boldog rajta, Sire!
Kunyhói mind hallgatva, mint
Megannyi puszta sir.
Edward király, angol király
Léptet fakó lován:
Körötte csend amerre ment,
És néma tartomány.
Montgomery a vár neve,
Hol aznap este szállt;
Montgomery, a vár ura,
Vendégli a királyt.
Vadat és halat, s mi jó falat
Szem-szájnak ingere,
Sürgő csoport, száz szolga hord,
Hogy nézni is tereh;
S mind, amiket e szép sziget
Ételt-italt terem;
S mind, ami bor pezsegve forr
Túl messzi tengeren.
Ti urak, ti urak! hát senkisem
Koccint értem pohárt?
Ti urak, ti urak!... ti velsz ebek!
Ne éljen Eduárd?
Vadat és halat, s mi az ég alatt
Szem-szájnak kellemes,
Azt látok én: de ördög itt
Belül minden nemes.
Ti urak, ti urak, hitvány ebek!
Ne éljen Eduárd?
Hol van, ki zengje tetteim -
Elő egy velszi bárd!
Egymásra néz a sok vitéz,
A vendég velsz urak;
Orcáikon, mint félelem,
Sápadt el a harag.
Szó bennszakad, hang fennakad,
Lehellet megszegik. -
Ajtó megől fehér galamb,
Ősz bárd emelkedik.
Itt van, király, ki tetteidet
Elzengi, mond az agg;
S fegyver csörög, haló hörög
Amint húrjába csap.
"Fegyver csörög, haló hörög,
A nap vértóba száll,
Vérszagra gyűl az éji vad:
Te tetted ezt, király!
Levágva népünk ezrei,
Halomba, mint kereszt,
Hogy sirva tallóz aki él:
Király, te tetted ezt!"
Máglyára! el! igen kemény -
Parancsol Eduárd -
Ha! lágyabb ének kell nekünk;
S belép egy ifju bárd.
"Ah! lágyan kél az esti szél
Milford-öböl felé;
Szüzek siralma, özvegyek
Panasza nyög belé.
Ne szülj rabot, te szűz! anya
Ne szoptass csecsemőt!..."
S int a király. S elérte még
A máglyára menőt.
De vakmerőn s hivatlanúl
Előáll harmadik;
Kobzán a dal magára vall,
Ez íge hallatik:
"Elhullt csatában a derék -
No halld meg Eduárd:
Neved ki diccsel ejtené,
Nem él oly velszi bárd.
Emléke sír a lanton még -
No halld meg Eduárd:
Átok fejedre minden dal,
Melyet zeng velszi bárd."
Meglátom én! - S parancsot ád
Király rettenetest:
Máglyára, ki ellenszegűl,
Minden velsz énekest!
Szolgái szét száguldanak,
Ország-szerin, tova.
Montgomeryben így esett
A híres lakoma. -
S Edward király, angol király
Vágtat fakó lován;
Körötte ég földszint az ég:
A velszi tartomány.
Ötszáz, bizony, dalolva ment
Lángsírba velszi bárd:
De egy se birta mondani
Hogy: éljen Eduárd. -
Ha, ha! mi zúg?... mi éji dal
London utcáin ez?
Felköttetem a lord-majort,
Ha bosszant bármi nesz!
Áll néma csend; légy szárnya bent,
Se künn, nem hallatik:
"Fejére szól, ki szót emel!
Király nem alhatik."
Ha, ha! elő síp, dob, zene!
Harsogjon harsona:
Fülembe zúgja átkait
A velszi lakoma...
De túl zenén, túl síp-dobon,
Riadó kürtön át:
Ötszáz énekli hangosan
A vértanúk dalát.
----------x----------
Égi tűznek földi mása,
Szertüzeknek lobogása...
Sólyom repül,
Szárnya suhog,
Belül érzem:
Magyar vagyok!
*
Halálosan szép Hazám,
Síri csendes kis utcám.
Még csak szellő éri, fújja,
De hamarosan a hideg dúlja!
Halálosan szép Hazám,
Kopott, csendes kis utcám.
Erdők-mezők színe, java,
De már az eget szenny csíkozza!
Halálosan szép Hazám!
Ütött, kopott kis utcám!
Erdő sehol, út takarja,
Értéktelen, halovány?
Halálosan szép Hazám!
Arcát takarja, sír anyám!
Hol egykoron egy diófa
Az eget gesztenye orolta?
Mivé váltál, Szűzanyám?
Halálosan szép Hazám!
Betontenger az utcám!
Nem látnak, eltaposnak!
Mivé lettél, kis hazám?
Ki bitorol igazán?
Akit az iga húzza?
Vagy az érdek?
Bizony! Bizony!
Bizony ám!
*
Tamás István :
Tiéd ez az ország
Még gyermek voltam,
s apám megfogta kezem.
Megmutatta nekem,
hol él a nemzetem.
Mutatta az erdőt,
a zöldellő réteket,
ahol szebbjövő vár rám,
és boldogan élhetek.
Mutatta az alföldet
a Duna - Tisza közét,
a jászságot a bakonyt
a hatvannégy vármegyét!
Mutatta az utat,
a nádasok között,
ahová hős őseink
lelke költözött.
Nézd fiam a folyókat,
nézd a völgyeket,
a nyíló virágokat
réten a fényeket.
Ez mind a tiéd fiam,
óvd és vigyázz rá,
ne hagyd az idegent,
hogy hazád elrabolják!
Érintsd meg a követ,
mert az is a tiéd.
Tiéd a folyó a part,
el ne add semmiért!
Tiéd ez az ország,
múltja és jelene.
Neked teremtette,
a magyarok istene!
*
Milyen volt szőkesége, nem tudom már,
De azt tudom, hogy szőkék a mezők,
Ha dús kalásszal jő a sárguló nyár
S e szőkeségben újra érzem őt.
Milyen volt szeme kékje, nem tudom már,
De ha kinyílnak ősszel az egek,
A szeptemberi bágyadt búcsuzónál
Szeme színére visszarévedek.
Milyen volt hangja selyme, sem tudom már,
De tavaszodván, ha sóhajt a rét,
Úgy érzem, Anna meleg szava szól át
Egy tavaszból, mely messze, mint az ég.
*